Napok óta mindenki azt kérdezgeti tőlem, hogy vagyok. De nem azzal a szokásos hé mizu hangsúllyal hanem az úristen minden oké??-val. Eleinte nem értettem miért kezel hirtelen mindenki úgy, mintha tüdőrákkal diagnosztizáltak volna, aztán most itt ülök, könnyes szemekkel és értem mit akart mindenki előrevetíteni ezekkel a kérdésekkel.
Egy ideje vártam, hogy hazamenjek. Azaz inkább azt, hogy megváltozzon kicsit a dolgok rendje, 5 nap munka - 2 nap hétvége, ugyanazok az emberek, ugyanazok a helyek.. Prince Edward Island végtelennek tűnt, hiszen 10 nap, TÍZ NAP hát milyen hosszú az már! Majdnem két hét! És különben is, utána még lesz 4 napom összekapni magam.
De a tíz nap hamar elment. És mielőtt ráeszméltem volna, a Ste Catherine-t jártam 30 fokban az utolsó ajándékok után kutatva, megejtettem utolsó látogatásomat a Forever 21-ban, az Eaton Centre-ben, a Chaptersben.. A valamilyen indokolatlan okból rendezett nyárközepi leárazásoktól felbolydult Montréalnak még így is sikerült megríkatnia ahogy fel-alá sétáltam a Ste Catherine-on. Kb 5 metrómegállónyi szakasz, emlékek tucatjaival. Tudjátok az az érzés mikor sétálsz és minden sarokról, minden boltról, poszterről, graffitiről eszedbe jut egy történet, egy érzés, vagy csak egy pillanat amit ott éltél át hetekkel vagy épp hónapokkal előtte. Hét ágra sütött a nap, az utcán bömbölt a zene és eszméletlen tömeg volt, én meg csak sétáltam rezzenéstelen arccal, azt tettetve, hogy nem a sírás határán vagyok épp. Egész nagy lelkierőt igényelt mikor megállított néhány vöröskeresztes, hogy elmondjam nekik, hogy bocsánat, nem kanadai vagyok tehát nem tudok csatlakozni a petíciójukhoz (pár hete Kevinnel végighallgattuk az egyik önkéntest aztán kiderült, hogy csak kanadaiaknak szól az egész).
last day Montréal outfit
Aztán jött a vasárnap, ami a bőrönd bepakolásával telt, de így félig nem is voltam jelen, a Rise Against 'Prayer of a refugee'-jét hallgattam repeat-en, teljesen random választásként, körül-belül 25x. Nem gondoltam bele ezen a napon, hogy miért is pakolom a bőröndöt, a pörgős zene meg aztán végleg mindent feledtetett.
életem 23 kilóban
Délután átjött a szomszéd kislány, vízipisztoly-háborúztunk így négyen. Csurom vizesek lettünk, de nagyon élvezte mindenki, beleértve engem is. 5-től elmentek a kölykök úszásleckére, 7-kor vacsoráztunk. Semmi extra, sós-vajas főtt kukorica, mintha csak nem is mennék el másnap. Ugyanúgy beszélgettünk mint mindig, Zoé ülj le a széken, Valérie szülei érkeznek pénteken, a 2. apartment buildingnél meg nemsokára kezdődik az építkezés. Összepakoltunk, akkor kezdődött. "I have to face the first world problem one more time!" (Még egyszer utoljára szembe kell néznem az első világbeli problémával!) mondtam mikor be akartuk pakolni a mosogatógépet de az tele volt tiszta tányérokkal. Ezen viccelődünk hónapok óta, amióta mondtam, hogy nálunk otthon nincs mosogatógép. Aztán felhoztam az ajándékokat.
A gyerekeknek csináltam ezeket a kis dobozkákat, candy-vel megtöltve, meg is hatódtam, hogy van millió kettő játékuk de oda meg vissza voltak, hogy "wow did you make this?" (ezt te csináltad?) és megköszönték anélkül, hogy Valérie-nek rájuk kellett volna szólnia, hogy "qu'est-ce qu'on dit?" (mit mondunk?). Gabrieléknek egy Budapest útikönyvet adtam, mindig mondják, hogy akarnak jönni az elkövetkező 2-3 év valamelyikén Európába, Hollandiába ugye meg meglátogatni az összes ex-aupairt (Belgium, Németország és Magyarország akkor).
Csináltunk pár utolsó családi fotót a hyper super kamerával, nevetgéltünk, viccelődtünk, olyan ez mint mikor az utolsó falat csoki a legfinomabb. Az utolsó estém itt, és nem akartam hogy vége legyen. Még most sem akarom, hogy vége legyen.
Amikor eljöttem Magyarországról, kicsit persze szomorú voltam, hogy most el leszek vágva, de ott volt a vígasz, hogy mivel ők a családom, bármikor visszamehetek. Na most képzeljétek el ezt az érzést anélkül a vígasz nélkül, hogy bármikor visszajöhetek. Mert akármennyire is itt egy évig családtag voltam, már sosem fogok tudni úgy visszajönni ide lakni, mint ahogy az elmúlt 11 hónapban volt. Nem fogom újra kidekorálni a szobát, vagy bepakolni a holmimat a fürdőszobaszekrénybe. Félelmetes.
Emberek akiket megszeretsz, akik a családod lesznek, akik előtt minden természetességgel mászkálsz pizsamában, kócosan és szemüvegben, egyszercsak eltűnnek. Vége. A mindennapok amik 11 hónapig olyan biztosak voltak, megszűnnek.
Fogmosáskor sikerült abbahagynom a sírást, de most hogy ilyen szépen leírtam mindezt, megint a sírás kerülget. Holnap vége.
Emlékszem az első estémre itt, chillit ettem sajttal és avokádóval amit azelőtt csak kézkrémek borítóján láttam. Aztán lejöttem a szobámba és azt gondoltam nehéz lesz ezt a házat otthonomnak érezni, olyan nagy, és gazdag és egyátalán nem olyan mint otthon. Most félek hazamenni, mert akármennyire is talán szörnyű ezt mondani, azt a házat nem fogom az otthonomnak érezni. Megszoktam az itteni illatokat, helyeket, a ház már nem nagy, csak indokoltan tágas, egyátalán nem hiányzik a mélytányér hiszen vannak bowl-jaink, az almát a speckó slicerrel szelem, ismerem a tepsiket, a mosógépet, és a Brita kancsót a hűtő ajtajában. Összehajtogatom a takarókat a kanapén ha arra járok, címről ismerem a Netflix rajzfilmkínálatának kb minden elemét és tudom honnan kell villanykörtét szerezni ha kiég egy lámpa valahol. Felporszívózom a fekete szőnyeget az ajtó előtt mert mindig saras, és Bon ami-val fújjuk le a pultot minden este a vacsora után.
11 van, ilyenkor szoktam aludni menni. 7.20-ig pont kialszom a 8 órát.
Kevin azt mondta, ő nagyon izgatott volt azon az éjszakán mielőtt hazament, alig tudott aludni. Én nem vagyok izgatott, szomorú vagyok. Félek. Félek "hazamenni". Azt sem tudom már hol van a "haza"...
Megpróbáltam szépen összefoglalni most ezt a lelkiállapotot, körül-belül így képzeljétek el, csak még tízezerszer komplikáltabban. Kb ilyen érzés elhagyni az otthonodat, hogy hazamenj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése