Szóval milyen is volt Kanadát elhagyni és milyen itthon lenni? Igazából nem tudom leáltalánosítani. 16-án este 8.15-kor szállt fel a gépem, én már kint voltam délután 4-kor a reptéren, mivel Valérie ment vissza 6-ra a spanyol órájára Granby-be. A gyerekektől nem volt semmi könnyes búcsú, mivel egyrészt már hónapok óta van mondogatva nekik, hogy elmegyek, az előző 3 lány is elment, és jön valaki más. Na meg a reptérre nem jöttek már ki velem, a nagyszülőkhöz lettek lepasszolva, csak Valérie meg én mentünk a reptérre. Elég hosszú, kb másfél órás út volt amúgy.
A reptérre érve külön ablak volt a Lufthansa utasoknak baggage check-inre nyitva, és mivel aznap este a müncheni gép volt az egyetlen járatuk, nem voltak túl sokan, főleg nem délután 4-kor, 4 órával felszállás előtt. Gondoltam, hogy túlsúlyos lesz a bőrönd, de reméltem hátha még elfogadható mértékig. Hát... nem. 23 kiló helyett 24.5 volt, mondta a csávó aki egyébként nagyon rendes volt, hogy rakjak át valamit a kézibe, 24 kilóig elfogadható a túlsúly. Nem akartam mondani neki, hogy a kézim is szakadásig van rakva, még a laptoptáskámba is könyveket tuszkoltam a laptop mellé, szóval nemigen van hely még akármit oda bepréselni... Mindenesetre kinyitottam a bőröndöt és néztem, hogy hát most mi a francot vegyek ki, ami fél kiló és nem nagy.. Végül tattararamm a bőrdzsekimet vettem ki, emlékszem még pakolásnál néztem is hogy hmm ennek milyen súlya van.. Gyors packing back, ismét bőrönd a mérlegre, 24.0 volt, már ment is be a check-inbe.
Így viszont ott ragadtam egy rohadt nehéz válltáskával, a laptoptáskámmal, bőrzsekiben és CSIZMÁBAN mivel a csizmát meg sem próbáltam belepréselni a bőröndbe, gondoltam abba nem köthetnek bele ha felveszem, a gépen meg akármilyen cipő van rajtam, úgyis leveszem és az ülés alá rakom. Utazás haza júliusban level: Dorie.
igényes wc self shot
Mire átértem a kapukon meg még ettem is egy szendvicset mivel nem tudtam mikor servingelik a vacsorát a gépen, 5 óra lett. Még mindig volt 3 szabad órám a váróban. Kevinnel whatsappoltam, náluk ugye már éjfél után volt, de kitartóan írogatott nekem. <3 Fura érzés volt egyébként, ő úgy fogalmazta meg, hogy a reptéren lenni olyan, mintha sehol nem lennél (it's like being nowhere). Lelkileg már elbúcsúztam Kanadától, és habár földrajzilag még ott voltam, valahogy mégsem, de még nem is Magyarországon.
texting Kevin
a böhömnagy boeing amivel mentem
10 perc késéssel szálltunk fel, a stewardessek viszont rendkívül pro módon amint ráálltunk a megfelelő légifolyosóra, hozták a snack-et, italt, vacsorát, aztán beszedték a szemetet és good night. Frankón a lámpák le lettek oltva és a repülés nagy része alatt úgy is maradtak. A 7 órából kb 5-öt töltöttem ilyen alváshoz közeli pihenő akármilyen állapotban, ilyen fél órákra aludtam el, már amennyire lehet ilyen kényelmes repülőgépes pozíciókban aludni.. Meglepetésemre egyébként nagyon sokan tettek így, alig volt aki nézte a kis tévét.
10 körül értünk Münchenbe, ami ugye Kanadában hajnali 4, de én egész frissnek éreztem magam, kaptunk reggelit még leszállás előtt, aztán kezdetét vette az, amit én csak München Airport Tour-nak hívnék, mert az biztos, hogy vagy 3 km-t sétálgatnom kellett a reptéren a cuccaimmal... Kezdődött a végtelen (és mozgójárda-mentes) folyosóval a termináltól a központig, ahol aztán mivel nem EU-ból érkező gép voltunk, át kellett menni a határon, megnézték az útlevelet. Ezzel kikerültem a security részlegen kívülre, tehát vissza kellett fordulnom, megkeresni a kapukat, megint berakni a dobozokba a cuccomat, átsétálni a kapun, stb.. Kifelé jövet egyébként, tudjátok a laptopot egy külön dobozba kell rakni. Ahogy jött át a laptopom a vizsgálaton, mondja nekem az őr, hogy ez az én laptopom-e? Mondom az. Mondja hát egy special test-et fognak végezni rajta. De mindezt olyan fejjel, mintha legalábbis 3 shotgunt találtak volna a táskámban. Mondom oké, végezzenek. Volt még bőven időm a másik gép indulásáig, bántam is én. Pár percen belül jött egy másik pasas valami spray-vel, lefújták a laptopomat, letörölték, megfordították, ott is lefújták, letörölték aztán félrerakták. Ott álltam félre, a kijövő emberek néztek hogy vajon mi a gubanc. Gondoltam biztos várunk valami technikusra vagy informatikusra, de aztán 2 percen belül csak úgy visszaadták a laptopot. Nemtom mit vártak, hogy megjelenik egy nagy neonsárga I'M A TERRORIST felirat rajta vagy mi?
Mindenesetre végre bejutottam a váró részlegbe, a nullás kapuhoz, persze a gépem az 53-asról ment.. Itt már voltak elvétve mozgó járták amik néha működtek is, de hát pff. Így is kb 15 percbe tellett átvonszolnom magam a csomagjaimmal az 53-as kapuig.
Münchentől Budapestig már kevésbé volt érdekes az út, azt leszámítva, hogy 11 hónap után az első magyarok akiket látok persze egy vinnyogó nyugdíjas házaspár volt ("Béla, itt kell sorakozni hát nem látod a szemedtől gyere mán ide ha mondom na!"), de a tetőpont a budapesti landolásnál jött el, mikor is ugye a repülés folyamán 3x bemondták, angolul, németül és még magyarul is, hogy a telefon használata tilos, és csak akkor lehet egyátalán bármilyen elektromos készüléket bekapcsolni ha a biztonsági övet jelző fények kialudtak. Hát még éppenhogycsak megérintették a kerekek a földet, a mögöttem lévő ülésről hallom: "Szia, Erika vagyok, szeretnék rendelni még..." Az összes körülöttünk ülő német ilyen facepalm döbbenet fejjel néztek. Pffff....
Arról, hogy milyen érzés itthon lenni, igazából nem tudom hogyan nyilatkozzak, mert szerintem nagyon személyfüggő. Persze leáltalánosítva fura. Az a fura, hogy nem találok semmit, nem találom a márkákat amiket megszoktam, a konyhai edényeket, a rádióban magyar zene szól és nem értik ha hirtelen akarok valamit mondani és angolul jön ki. Nagyon figyelek pedig a magyarra, de néha ilyen botlásokat vétek hogy "ne tétlenkedj már", "iparkodj már", "that's jó", "maybe csak salátát eszek"...
Hogy hiányzik-e Kanada? Persze. Hiányzik a család is, a francia nyelv meg minden amit ott megszoktam. De így 6 nappal Hollandia előtt most már inkább azt várom, hogy oda mehessek már. Kevint nem láttam egy hónapja, az azért hosszú idő.
Összefoglalva, a blog elejét visszaolvasva én egy átlagnál tágabb de még így is beszűkült látóterű lányt látok, akinek habár jobb a magyarja mint most nekem (haha), kiakad a repülőjegyvásárlástól, a pénzen aggódik egyfolytában, normálisnak - de legalábbis nem túl rossznak tekinti a munkakörülményeit, viszont minden álma, hogy külföldre mehessen végre, és kitörhessen a skype keretei közül a külföldiekkel való kommunkáció terén.
Aki most vagyok, az magának nyomtatja a boarding pass-t a repülőre, tisztában van az EU-s munkavállalással, a munkavállalói jogokkal, és néha már inkább a magyarul való kommunikáció okoz gondokat. x) Kinyitotta nekem ez az út a világot, és szerencsére nem fogom becsukni szeptembertől sem.
Úgyhogy mielőtt könnyekkel küszködve lecsuknátok a laptopot, íme aki szeretné hollandiai kalandozásaimat is olvasgatni (hasonlóan igényes/telen magyarral, angol és most nem francia hanem random holland szavakkal ötvözve) az ezek után is megteheti, mivel onnan is igyekszem majd blogolni.
Adios amigos, see you in the Netherlands!
