Keep calm and fiets on: Byebye Ontario, bonjour Québec!

Az alábbi postot még a Toronto-Montréal vonaton írtam, csak valami érthetetlen okból nem volt eszem kipostolni. x)

Mivel a kultúrsokkos postban nem volt túl sok konkrétum, az itthoniaknak pedig legalább egy rövid összegzést gondoltam írni kéne, most valami ilyesmire fogok törekedni.

Tehát röviden tömören a 2 nap Torontoban és a 6 nap Londonban. Azt hiszem leírom a pozitívumokat és a negatívumokat is, mert hát természetesen mindkettő van, az élet a Föld másik oldalán sem fenékig tejfel. Kezdem is talán a negatívumokkal, az kevesebb. J

Őszintén szólva, hogy is mondjam, úgy látszik azokon a helyeken ahol nincsenek pénzproblémák, ott az emberek találnak mást. Kyle-nál és Jessicánál ez az önmagukkal való elégedetlenségben nyilvánul meg, vagy inkább mondjuk úgy hogy az önbizalomhiányuk számomra már az elviselhetetlen kategóriát súrolta.
Oké, hogy először találkoztunk, DE először is ismerjük egymást Kyle-al 2 éve, Jessicával 1 éve, másodszor ők vannak hazai pályán és nem nekik kell nem az anyanyelvükön kifejezni magukat. Úgyhogy kicsit idegesítettek a „kínos csendek” vagy éppen amikor olyanról beszéltek rapid Englishben amiről fogalmam sincs mert valami kanadai vicc vagy az ő belsős poénjuk. Akik ismernek személyesen tudják, hogy elég közvetlen vagyok, nem szoktam a sarokban sírni ha új társaságba kerülök, és ezt próbáltam rájuk is kicsit kiterjeszteni, de hát nem nagyon sikerült. Kérdeztem velem van-e bajuk, mindig mondták nem nem, csak nagyon self-conscious-ek és új nekik a szituáció. Hát hell nekem is új! De nem volt semmi ilyen érdektelenség vagy bármi, általában nyitottak voltak a kezdeményezéseimre csak ők nem nagyon jöttek elő, hogy menjünk ide vagy oda.

Ehez hozzáfűzve még, idegesítő volt az is, hogy egyfolytában a telefonjaikon lógtak, facebook-oztak meg smseztek random emberekkel, még akkor is ha együtt voltunk. Számomra ez fura, egyrészt kicsit kizárva éreztem magam, mivel nekem (még) nincs itt telefonom, másrészt otthon sem nyomultam telefonon amikor a barátaimmal voltam. Nem csak azért mert szerintem bunkóság, hanem mert viccesebb volt azokkal beszélni akik jelen voltak, minthogy smsezzek egy harmadik személlyel.
Ennyit a negatívumokról, let’s see a pozitívumokat.

Kyle anyukája, Donna eszméletlen nagy arc. A repülőút előtti estén felhívott, bemutatkozott és megígérte, hogy mindent megtesz, hogy nagyon jól érezzem magam náluk – és ezt a szó legszorosabb értelmében gondolta, ahogy később rájöttem. Amikor Kyle-nak épp self-consciousness overload lazy napja volt, lejött és megkérdezte nem-e akarok elmenni vele a használtruháshoz meg bevásárolni. Babacipőket meg ágytakarókat nézegettünk a használtruhásnál, aztán este hagymakrémbe tunkoltuk a chipset és söröztünk. Nagyon igyekezett minden napra valami programot betenni, úgyhogy egy idő után olyan érzésem lett az ő vendége vagyok, nem is Kyle-é. Ja és semmit nem hagyott hogy magamnak fizessek, még egy neszesszert is kaptam tőle mikor a Wal-martban rávetődtünk a kozmetikai részlegre.
A búcsú pillanatában pedig, ami nekem a legmeglepőbb/legmeghatóbb a londoni Greyhound stationnél könnyes szemmel integetett. :)

Az egész család nagyon kedves egyébként, Kyle húga Alexis, azzal fogadott, hogy rajzolt egy kuvaszt nekem mert az magyar kutya. Tudni kell, hogy Alexis mozgáskorlátozott, tolószékben van és elég nehézkesen mozog, a végtagjai sokszor görcsben állnak és nehezen fog dolgokat a kezében. Viszont minden nap rajzol, és SZÉPEKET. Eszméletlen kitartás van benne, nagyon inspiráló.

Apuka olyan barbecue vacsorát rittyentett nekem mikor mondtam, hogy még soha nem barbecue-ztam hogy ejha, 50 centi magas lángon sütötte a steak-et. Elvitt egy ride-ra a motorján is, valamint egy báros haverján keresztül szerzett nekem Canadian-es poharat. (megj.: a Canadian itt egy sör :D)

És ha még ez nem lenne elég, tettünk egy látogatást a nagymamánál is, aki biztosított róla, hogy ha nem bánnak jól velem Québec-ben, akkor csak hívjam őket, ne aggódjak, lesz hova mennem. x)
Szóval tényleg nagyon imádnivalóak.

Más téma, az anyagi szabadság (várhatóan) elég nagy. Nem azt mondom, hogy ész nélkül szórja a pénzt mindenki, mert azért mikor vásároltunk, volt hogy rászörnyülködtek itt is, hogy ez meg az milyen drága, de simán lekapják a polcról amit megkívánnak. Ennek van mondjuk egy fura oldala is, pl hogy nem becsülik meg a kaját annyira mint mondjuk én tenném. Nem szeretek ételt kidobni, ők viszont kidobják a maradékot nagyrészt, vagy strandon a megmelegedett ásványvizet.

Megint más, az emberek, meglepően kedvesek és udvariasak. Képzeljétek el a következő szituációt: zárás előtt 10 perccel, este 10 körül a helyi Hádának megfelelő használtruhásnál a kasszás úgy fordul hozzád, hogy „hi, how are you doing today?” Donna meg teljes természetességgel válaszolt, aztán csevegtek az időről meg a könyvekről amiket vettünk amíg lehúzkodta a vonalkódokat. Először azt hittem ismerik egymást, de aztán mikor elköszöntünk, hallottam, hogy a következő vevőnél is „hi, how are you doing today?” meg Donna is mondta, hogy nem ismeri.
Elképzeltem egy hasonló szituációt mondjuk a rákóczi úti Hádában Pesten, szerintem még ránk is ripakodnának, hogy mit képzelünk zárás előtt 10 perccel még vásárolni.

^ idáig volt a vonatos post.

Most már itt vagyok Cowansville-ben, a host családommal, mindenki nagyon kedves meg imádnivaló, persze kicsit idegesítő, hogy a franciatudásom roppant gyér, de azért jól érzem magam. De erről majd egy másik postban, már itt is kezd későre járni, és holnap 7-kor kelek a kölykökhöz. :)

Úgyhogy à bientôt egyenlőre.